Amikor Szily kolléga megjelent mellettem a Magvető gondozásában a Tények és tanúk sorozatban megjelent Marosán György-könyvvel, a csodálatos Tüzes kemencével, olyasmit éreztem, mint a vidéki MSZP-s, amikor elmutyizható uniós pénzzel álmodik. A költözködés csodás lehetőség, hogy olyan rejtett vackokat vegyünk a kezünkbe, amiket csak valami tévedés miatt nem dobtunk ki már két költözködéssel ezelőtt, és amik ebből kifolyólag biztosan velünk maradnak még legalább két költözködésnyi időt. És ha ez a valami egy könyv, akkor fel is lapozzuk gyorsan, miközben mindenki lázasan lomtalanít, talán nem szúr senkinek szemet, hogy megmártózunk a mélyvörös magyar múltban.
De sajnos csak odáig jutottam el, hogy Abban a korban születtem, amikor a világon még virágjában volt a kapitalizmus, tudományosan megfogalmazva a monopolkapitalizmus, illetve, ugyancsak tudományosan megfogalmazva: az imperializmus, ékesítve polgári köztársaságokkal és isteni elrendelés folytán felkent apostoli királyok és császárok monarchiájával. Ennél személyesebb, őszintébb, szívhez szólóbb önvallomással ritkán kezdődött még önéletrajz, nagy várakozással érkeztem ahhoz a részhez, hogy Marosán György nem büszke pedagógus szüleire, de szomorúság sem tölt el miatta.
Azt azonban, hogy akkor mi, már nem tudhattam meg. Felütötte ugyanis fejét a narancssárga bőrbe bújt populizmus, és persze ismét a kősüllők és más vízi lények egyik legnagyobb magyar tótumfaktumának a kezében. Szily mester ezúttal a csemegék csemegéjét nyomta a kezembe: Győri Gábortól a Populizmus és kormányzás című, 2008 nyarán a Demos által kiadott remeket. Gondoltam, Gyurcsány Ferenc 2004-2006 közötti kormányzásáról és a csudálatos választási kampányról szól majd egy veretes összefoglaló, bár gyanús volt a narancssárga borító és az a különös valami, ami fotón felnagyítva könyvborítónyi méretre leginkább egy második világháborús kézigránátra emlékeztet, és amivel a hozzáértők a mézet szokták csorgatni teába vagy vajas kenyérre vagy bármire, amin jólesik.
Narancssárga mézcsorgatás, hát csak a madzag hiányzik! – villant belém a felismerés, mint Sólyom Lászlóba, hogy sosem lesz pozsonyi díszpolgár. Gyorsan fellapoztam, hadd tudjam meg végre, milyen álságos módon próbálja meg a Fidesz manipulálni a köznek a véleményét, és megszerezni csalárdul a közjogilag szinte makulátlan körülmények között megtartott Hatalmat, sőt talán HATALMAT.
A közcímek – Szembesülés, Változások, Átalakulás és szorongás – épp egy olyan lelkiállapotot tükröznek, mint egy költözködőé, aki szembesül a múltjával, készül a változásra, de persze szorong az átalakulás miatt. Ez az én könyvem lesz, kiáltottam fel, és még a Megnyílnak a befagyott politikai struktúrák sem riasztott el. És innen már csak idézetek, persze szövegkörnyezetből kiragadva.
Az elmúlt évek pofonjai szokatlan méretű válságot okoztak – nem, még nem az MSZP-nek, ez az Európai Unióról szól.
A demokratikus baloldal feladta az állam gazdaságirányító szerepébe vetett hitet, s már nem egyfajta demokratikus szocializmust sugallt, hanem elismerte a piac primátusát a gazdasági élet szervezésében – az időzítés bravúrja ez a vallomás két hónappal a nagy világgazdasági válság kirobbanása előtt.
Egyetlen kor megfigyelőinek sem szabadna abba a hübriszbe esniük, hogy saját koruk változásait túlértékeljék... mindazonáltal a túlzásoktól függetlenül megállapíthatjuk, hogy valóban számos dimenzióban gyökeresen más az életünk, mint régen volt – ehhez nem is lehet mit hozzáfűzni, annyira bölcs és helytálló gondolat. Talán csak még azt, hogy az itthoni helyzet ha nem is változatlan, de változatlanul nyugtalanító. Vagy talán azt, hogy sokaktól hallom, főképp szegényektől, hogy ez nem volt mindig így, de nem is kellene, hogy így legyen.
És akkor már csak azt tessenek eldönteni, hogy az idézetfolyam egyes részei közül melyik származik a modern baloldal XXI. századi értelemben vett szellemi műhelyéből, és melyik a minden rezsim által bebörtönzött Marosán elvtárs 1967-es, második kiadású életrajzából.
