2001 óta szolgáló, leharcolt íróasztaltól vettem búcsút a költözésnél, az alsó fiókban őriztem a kiemelt ügyek hordalékait. Ahogy kipakoltam a poros dossziékat, sorra megelevenedtek az elmúlt nyolc év nagy történetei: az In-Forrás Kht. viselt ügyei, Baja Ferenc és a Proware Kft. Vörös Csapata, a Szíjjártó Péter K. T., a Fidesz-MPSZ kabinettitkára által aláhamisított képviselői szignók, a Matáv macedón leányvállalatának offshore-számlája, Friderikusz pártelnöki hangpostája, az Antall-féle ügynöklista, az MKB-s bélyegző, amelynek segítségével M. Z. a Fortus nevében számlázott olajat, warezügyek házkutatási és lefoglalási jegyzőkönyvei, az APEH-jelentés, amivel 12 milliárd forinttal zsarolta Csányi Sándort valaki, valamint egy szénakazalnyi 2006-os túlkapásos perirat, és az MVM-ügy vizsgálati jelentései.
Előkerült néhány titkos minősítésű anyag is, a sajátosan magyar államtitok-gazdálkodás – hogy tudnillik amit az egyik ötven évre titkosít, azt a másik az első adandó alkalommal kiszivárogtatja, és vice versa – különösebb következmények nélkül sárguló bizonyítékai. Megannyi furcsa kordokumentum, amikre a „befújta a szél az ablakon” fordulattal szokás hivatkozni, és ha sztori lesz belőlük, először nagy felhajtás, majd terelés, maszatolás, sunnyogás, valamint sajtóhelyreigazítási-, rágalmazási és kártérítési perek követik. És bár sok milliárd forintos kétes ügyekről tanúskodnak, a végén legfeljebb az újságírót veszik elő állam-, titok-, vagy becsületsértésért, mert ebben a kibulizott országban ez volt az ártatlanok kora.
